“ zajos világban
hangtalan néma lélek ”
Jutnak eszembe gondolataimban e szavak, mikor megszólal kezemben e néhány, fára kifeszített húr. Rezzenésük hangokká, játékuk dallammá formálódik, ahogyan azokat megszólaltatom. Lelkem bekapcsolódik e szerves alkotó játékba, életre kel, élvezve a hangok kipattanó tónusait a megfeszülő húrokon, s bennem megszületik a zene.
Barátom egyik nap kis hátizsákjával hátán, kezében a szokásos dossziékkal, oldalán valamiféle színes tarisznyával állít be a munkahelyemre. Terheit hamarjában pakolja le egy szék hajlékába, a vállán levő tarisznyát nem különb odafigyeléssel aggatja föl az iroda szegletében fekvő bútor karfájára. Olyan más, nem az irodai szoba belső hangulatához illő ez a csomagolás. Megkérem mutassa meg mit rejteget ez a színes nemez szőttes. Kérésemnek szívesen eleget téve óvatosan bontja fel a tarisznya száját, és szép lassan előtűnik belőle egy furcsa formájú fadarab. Ismerős! Ilyet már láttam valahol!Tudom már, a “Zeneműhely” fészkében, mikor gyermekeimmel ott jártunk vasárnap délutánonként.
Medvetalp. Élcelődtem félhangosan. Igen, amíg nem hallatta hangját nem tudtam mire képes ez a húrozott facsoda. Ezen alkotó műhelyben tárult fel ismét előttem mint annyiszor már, e dolog lényege, hogy semmi sem az aminek elsőre látszik. Még szerencse, hogy a kíváncsiság és ismeretlen megismerésének vágya erősebb cselekvésre ösztökél annál, mint hogy előítéleteim béklyóitól megkötözve hagyjam elmenni mellettem a nyílódzó lehetőséget. Ez még inkább igazzá vált akkor, amikor lehetőségem nyílt arra, hogy saját kezemmel megmunkálva készíthettem el egy ormótlan, szálkás fadarabból ezt a medvetalp formájú hangszert.
A munka folyamatot egyszerűen megkezdhettem, hiszen az alkotáshoz, otthoni használatban lévő egyszerű barkács szerszámokra volt csupán szükségem. A medvetalp formájú fa anyagot készen kaptam , de sablont rajzolva és azt kivágva egy kemény kartonlapból, könnyen megrajzolható a kiválasztott munka alap anyagra. Ezt követően a nyersanyagon felrajzolt íveket egy jó erős dekopír fűrésszel szépen körbe, illetve ki kell vágni. Következhet a hangszer belső mélyedéseinek a faanyag peremére történő berajzolása. Majd jöhet a faráspoly most még nyugodtan neki engedve az élek letöréséhez. A finomabb megmunkálás a fém reszelők dolga mindaddig várat magára, amíg az alakzat csak nem mindenhol eléri a lekerekített formát. Ha a végleges formához képest már nem enged sok anyag kopást a darab, akkor jöhetnek a fémreszelők. Ha lehet egy durvábban és egy finomabban sorjázott.
Ha a berajzolt külső és belső ívek szintjéig értünk, akkor érkeztünk el a következő munkafázishoz, a belső öblök kifaragásához. Ehhez legyen egy széles szirmozó és egy mély ívelt, meg egy széles alig íves favésőnk. Anyagát tekintve jó minőségű szerszámmal dolgozzunk lehetőleg, hogy ne keljen sokat bajlódni a csorbulás miatt a munkaeszközzel. Ha a belső és a hátsó medencét kifaragtuk, akkor egy érdekes saját készítésű köszörült fémlappal, úgynevezett folytassuk a munkát, amit egy rozsdamentes rókafarkú fűrészlapból készíthetünk. Ezzel a faragás után maradt erős bordákat simítjuk el. Ha eddig nem szóltam arról, hogy milyennek kell lennie a végleges felületnek, akkor biztos sokat elárulok azzal, ha azt mondom, mintha egy baba bőrét simogatnánk kezünkkel.
Ahhoz hogy ezt az érzést megtapasztalhassuk majd, szükségünk lesz legalább négyféle szemcse méretű csiszolóvászonra. A legideálisabb, ha P80-as erősségűvel kezdjük, ügyelve hogy ne nyomjuk a vásznat erősen a felületre és körkörös mozdulattal koptassuk a fán. Mielőtt áttérünk a P150-as vászonra, nedvesítsük meg a felületet vizes szivaccsal és hagyjuk száradni egy órán át. Ne gyorsítsuk meg a szár adási folyamatot hajszárítóval. Ezzel az a célunk, hogy a fa rostjai “felborzolódjanak” és újabb csiszolással eltávolítsuk azokat. Így a végső felületkezelő nedves anyag nem hozza már elő ezeket.
A P80-as papírral lágyan és csak kevés ideig egyszer átcsiszoljuk a felületet, hogy lekopjanak ezek a szálak, majd jöhet a P150-as vászon. Ezzel az előbb felvázolt folyamatot végezzük ismételve a metódust és így tovább a 240-es és 340-es szemcse finomságú polírpapírral is. Figyeljünk oda arra, hogy a fában az adott csiszolópapírral okozott barázda nyomokat a finomabb csiszolóvászonnal nem, vagy csak nagyon sok energiával tudjuk eltüntetni, kicsiszolni. Ha sikerült elérnünk a tapintásunknak kedves simaságot a fa felületén és az ívek is rendben szépen adják magukat, akkor jöhet az utolsó famunkálási fázis a húrozás előtt. Ehhez szükségünk lesz Biopin keményolajra és Biopin méhviaszra. Az olaj beszívódik a fába tartóssá, keményebbé téve azt, a viasz pedig lezárja a pórusokat simább felületet adva.
A húrozást már a hangszerkészítő ismerősömre bíztam, aki sokadjára fúrta elő a hangolószegeknek a lyukakat. Precíz folyamat, mint ahogyan az acél húrok felfűzése is. Ezt a folyamatból nem vállalva sem volt az az érzésem, mintha nem én készítettem volna el a hangszert. Sőt, amíg várakoztam arra, hogy megérkezzen a várva várt remekmű a hangszer készítő ismerősömtől, olyan retro érzésem volt, mikor még filmelőhívó laborba adtam be a Smena fényképezőgépemmel elkattingatott Orwo filmtekercseimet.
Izgalmas volt. – – – Rieger Roland – –
