Hajléktalan ügyfeleinkkel a Dunakanyarhoz mentünk gyümölcsöt szedni.

Éjszaka az izgatottság miatt nem tudok aludni. Aggodalmaskodó gondolatok kavarognak bennem. -Nem jósoltak túl jó időt holnapra, vajon esni fog?… Be kéne raknom azokat az adomány esőkabátokat a hajléktalanoknak… Vajon hányan jönnek el? A tegnapi megbeszélésen csak 4 ember jelent meg, pedig 7 emberre számítottam. Leszünk elegen?… Elég lesz a láda? Nem fognak az őszibarackok összenyomódni egymáson az út során? Lehet, hogy még reggel alacsonyabb falú ládákat kellene szereznem a piacon… Mit is kell majd bepakolni? Nehogy elfelejtsem a vizet a kézmosáshoz, meg a WC papírt! Reggel tankolás, bevásárlás, szendvicskészítés… Ja és a térkép a kiránduláshoz!… Jó lenne már elaludni…

Úton vagyunk hatan egy Ford Tranzitban. A gyomromban a gombóc már oldódik. Nem volt egy egyszerű menet az elindulás. A 9 órai indulási időpont előtt 5 perccel, még csak két ember jelent meg abból a hétből, akikkel eredetileg mentünk volna. A tegnapi 4 emberből, akikkel még szerződést is kötöttünk az önkéntes munka kapcsán, csak kettő gondolta úgy, hogy a szerződés kötelez. Persze közbe is jöhetett valami rendkívüli. 10 év után megszokhattam volna már, hogy ebben a világban nemhogy az adott szó, de még az aláírás sem mindig biztosíték a kötelezettségre. Gyorsan továbblépek ezen a „nyúlfarknyi” problémán, és kezdem azokat kérdezgetni, akik a melegedőn épp a reggelijüket fogyasztják: „Eljönne-e valamelyikük önkéntes munkába őszibarackot szedni? A munka nem nehéz, ebédet adok, aztán kirándulunk egy kicsit a Dunakanyarban. Jöjjenek! Szabaduljanak ki a hétköznapok és a sajnálatos életük szürke ketrecéből! Legyenek hasznosak a hasonló helyzetben lévők számára! A leszedett gyümölcsöt másnap a melegedőn fogjuk kiosztani!” Csak a kifogások, és az elutasítások hangzanak el válaszként. Lábfájdalom, fáradság, levertség, időhiány, kedvetlenség. Egy ember legalább arra hivatkozik, hogy dolgozni megy. Gondoltam, hogy nehéz a kezdet, de ez az állapot egy kicsit elszomorító.
Amikor már azt hiszem, vége mindennek, és lefújjuk az akciót érdeklődés hiányában, megjelenik az irodában egy pár, és jelentkeznek, ők mégiscsak eljönnének. Hálásan rázok kezet a fiatal hölggyel, gratulálok neki, mert igen dicséretes dolog, hogy a kezdeti elutasításukat mégiscsak felül tudták bírálni. Várakozásteljesen szedik össze cókmókjaikat, amit majd magukkal hoznak az útra.

Nehezen jutunk ki a Fővárosból. Dugóban toporgunk. De miután átverekedtük magunkat Budapest nem túl szívbarát forgalmán, olybá tűnik, mintha külföldre jutottunk volna. Ezt az egyik önkéntes jegyzi meg, aki mögöttem ül. Nem is emlékszik, hogy mikor járt utoljára Budapest határán kívül.
Szobra megyünk. A Vác felett meredező félig megrágott hegyet elhagyva a Börzsöny lábánál kanyargunk a Duna vonalában. Csodás a kilátás a Visegrádi Fellegvárra! Mint kiderül, többünknek valamiféle kötődése van ehhez a vidékhez. Régi élmények tolulnak elő rejtett emléktárainkból. Munkatársammal gyermek- és ifjúkori kirándulásokra, helyszínekre, boldog pillanatokra emlékezünk. Az egyik utasunk épp Szobon volt állami nevelő otthonban. A másik embernek, aki velünk jön, az édesanyja lakik Vác környékén. Vajon mi kavaroghat lelkükben? Keserű-édes emlékek? Fájdalmak, vagy éppen örömök?

A barackost családi gazdálkodásban művelik. Épp az utolsó napra jövünk, amikor szedni lehet. A nap verőfényesen süt, csak itt-ott egy-két kis felhő. Hálálkodom magamban az időjárásért. Nagyot szippantunk a friss levegőből, miután kipakoltuk a ládákat az autó hátuljából. Bár a barackos óriási, már csak egy soron találunk gyümölccsel teli fákat. Nem kell nagyon nyújtózkodnunk, roskadásig telt mindegyik fa. Gyönyörű, hatalmas, nagy nyeléseket kiváltó, sárga húsú barackok. Gyorsan el is fojtjuk szemünk kívánságát. Pompás az íze! Fél óra alatt hatan leszedünk 130 kg-ot. Önkénteseink szorgalmát csak dicsérni lehet. Valamiféle örömteli kisimultság látszik az arcukon. Azt hiszem a továbbiakban is értékes gondolatnak tartom, hogy „a munka nemesít”.

Zebegényben a Duna partján ebédelünk. Szendvicseket készítettünk, hoztam paradicsomot, paprikát, egy kis nasit, alkoholmentes sört. Mindenki annyit vehet belőle, amennyit akar. A munka elvégzése után megelégedetten ülünk a Dunára és a szemközti hegyekre néző padon. Készítünk pár csoportképet, aztán felmászunk a Trianon emlékműhöz. Csodás panoráma! Látni az Ipoly torkolatát, messze a dombokat, hegyeket. Felüdül a lélek, ahogy a szem a messzi távolba tekinthet. Valamiféle szabadságérzés lep meg. Remélem a többiek is hasonlóan érzik ezt. Mindenesetre hajléktalan önkénteseink arcán boldogság, öröm, valamiféle megelégedett békesség látszik. Jó, hogy eljöttünk! Jó, hogy eljöttek! – gondolom, mire egymás után hallom tőlük: „Legközelebb is jövünk segíteni!”