Mit mondhat erről…?

… a hajléktalan ember: „Úgy sem tud rajtam segíteni senki…”

Sok esetben a hajléktalanellátó rendszer valóban nem tud sorsfordítóan segíteni, mert az eszközkészlete szegényes, és a meghatározott alapattitűdjei sem feltétlen a hathatós és gyors beavatkozást teszik lehetővé. Az ellátórendszer kapacitása az aktuális szükségletek kielégítésében nagyrészt kimerül, a fennálló élethelyzeteket tápláló szerteágazó gyökerek feltárására már kevésbé van idő, türelem, figyelem és hozzárendelhető javak.

Egy gyermek figyelemzavara mögött sokszor összetett okok állhatnak! Ezek kezelése több szakember tartósan összehangolt hathatós beavatkozását igényli. Mindez az igény egy felnőtt ember esetében is fennáll, de hajléktalanként esélye sincs komplex terápiára.
Egy ágy, egy hálózsák, némi élelmiszer hatására miért rendeződne egy hajléktalan ember életre szóló problémája? (Ahogy egy infarktus következményei sem oldódnak meg az infúziótól, noha életet ment.)

Ezek csak a legritkább esetekben elegendőek a tartalmas változáshoz, akkor, amikor valaki az életvitelében épphogy csak megbillent. A hajléktalanság nem csupán arról szól, hogy ezek a javak a hajléktalan ember számára az adott pillanatban éppen elérhetetlenek, hanem sokkal mélyebb és összetettebb jelenség. Hovatovább minél több időt tölt el valaki hajléktalanként, annál nehezebb a megoldásokat megtalálni és kiaknázni.

Akkor mit tegyünk? Érdemes belefektetni időt, energiát és pénzt ebbe a tevékenységbe? A válasz egyértelmű: igen. Amelyik társadalom az elesettjei felől nem gondoskodik, nem próbálja önmagába integrálni, az előbb vagy utóbb önmagát is felemészti, mert egy olyan alapvető képességét és lehetőségét veszíti el ezáltal, melyből ez törvényszerűen következik.

Ez a segítés okos és következetes hozzáállást igényel, elkerülve a végletekbe esést, hogy saját és társadalmi frusztráltságunkban bűnbakká tegyünk embereket, vagy épp minden felelősség alól felmentsük. A nehézségek hátterén is teljesen bizonyos, hogy létezik hathatós segítség, és ha az Igénylő akarata és a Szolgáltató lehetőségei találkoznak, tartós eredmény érhető el!

… a szociális munkás: „Úgy sem lehet rajtuk segíteni…”

Jelenlegi szociális munkások azért lettek szociális munkások, mert segíteni akarnak másoknak. (Ez persze talán sosem csak egyirányú folyamat, mert a segítő önmagát is meg akarja érteni, miközben segít.) Aztán eljön egy pont, amikor talán minden szociális munkás felteszi a kérdést, hogy van-e valami értelme annak a munkának, amit ő végez? Merthogy segíteni úgy jó, ha van eredménye a segítésnek, ez szolgáltat üzemanyagot a további munkavégzéshez.

Márpedig a hajléktalangondozás látványos eredményekkel nem bővelkedik. Ritkán következnek be katartikus fordulatok, inkább csak apró korrekciók. Pont olyanok, melyek általában a segítők életét is szegélyezik a magánéletükben. Így nincs katarzis, nincs üzemanyag, alacsony lesz a segítés hatásfoka, mert a csalódottság lesz az úr. Ez így egy lehúzó spirál, hiszen a frusztrált segítő még kevésbé tud segíteni, melyre természetesen csak rossz irányba vivő megerősítés lesz a válasz. Van-e erre az ellehetetlenült helyzetre megoldás, van-e ennek feloldása?

Van! Azonban ezek éppúgy egyedi megoldások, mint amilyenekre a szociális munkások klienseinek az életben szükségük van. Ezen a ponton lesz igazán fontos, hogy a szociális munkás meg tudja-e érteni önmagát, feladatát, a körülötte munkálkodó erőket, hogy megtalálja a saját “csatornáját”, amiben eredményesen tud tevékenykedni.

… az Állam: „Jó lenne már valami hathatós és látványos változás”

A jóléti államban kényszerű kötelességként terheli az aktuális kormányokat a hajléktalanság-jelenség elleni küzdelem. Aztán ahogy mi is kezeljük a közvetlen környezetünkben előálló problémákat különböző megoldásokkal vagy látszatmegoldásokkal (ami valójában nem az adott területet kezeli, de hatással van rá), ehhez hasonlóan az állam is viszonyul valahogy a szegénységhez, ezen belül a hajléktalansághoz.

A szociális rendszer másik végén levők, az érintettek (szegények, hajléktalanok) nyilván a legbőkezűbb ellátást igénylik, merthogy javarészt ebben látják már csak az egyedüli megoldást a problémáira. Minden kétséget kizáróan, anyagi erőforrás nélkül nyerni jobbára lehetetlen, a nullából egyre jutni sokkal nehezebb, mint egyről a kettőre. De eszközt használni annak használati ismerete nélkül sokszor inkább árt, mint használ. Van, ahol valóban a pénzhiány a gond, vagy ahol a szemlélet, vagy pedig mindkettő.

Ez egy örökös és nem csak erre a területre jellemző ellentét: túl sok pénzt töltünk bele (állam), túl kevés pénz, semmi lehetőség nincs (érintettek)

A hajléktalanságot a jelenben a legnehezebb kezelni, mert az olyan, mint az infarktus. Meg kell előzni! Ahogy az orvosok visszajelzése alapján (jó esetben) elindul az érrendszeri betegségek kialakulásának megelőzése gyermekkortól, úgy kell elindulnia a jövőbeni hajléktalanság kialakulásának megelőzését célzó intézkedéseknek ma. Mert a legjobb befektetés a megelőzés.

A befektetés a jövőre irányuló tett abban a reményben, hogy valamiből több lesz, jobb lesz, mint ami jelenleg van, de minimum kevésbé lesz rosszabb, mint lenne, ha nem fektetnénk be. Amikor egy gyümölcsfát elültetünk, már eldőlt, hogy az barack vagy almafa. A hajléktalanság, mint jelenség már a gyümölcs. Almából barackot csinálni nehezebb, mint a megfelelő időben és helyen eldönteni, hogy milyen gyümölcsöt akarunk majd, és ennek megfelelő fát ültetni.

Hozzászólok